Sziasztok Drágáim!:) Nagyon sajnálom, amiért szerdán nem hoztam részt, de nem igazán volt az utóbbi időben időm írni. Meghoztam a következő részt, amiben az esemény nem igazán halad előre, inkább Harry szemszögébe kapunk belátást ugyanarról az időszakról a múltban, amikor "elkezdődött" minden.:) Mindenesetre remélem tetszeni fog, és visszajelzéseknek most is eszméletlenül örülnék!:)
Az előző részhez nagyon köszönöm a pipákat, és a komikat, és a +1 rendszeres feliratkozót! Fantasztikusak vagytok!:)xx
Millió puszi, Essie
- Fiam! Tudom, hogy neked ez nehéz, de nem tehetek mást. Ez
a munkám, el kell fogadnom, hogy bizonyos időközönként el kell hagynunk egy
megszokott helyet – magyarázza apa, mintha ezzel megnyugtathatná háborgó fiát,
jelen esetben engem.
- Kibaszottul ez a harmadik hely ebben az évben! – förmedek
rá. – Neked könnyű, csak hirtelen elköltözni, ahol éppen munkád van, de nekem a
barátaimat kell minden egyes alkalommal ott hagyni. Egy iskolát, egy életet!
Rohadtul belefáradtam – kiabálom, apa rosszállóan rázza meg a fejét, de nem
érdekel.
- Nyugodj meg! Ez a.. – durván szakítom félbe, az érzések
elöntenek.
- Ez a kibaszott munkád, amiért meg kellett halnia az
anyámnak! Cserbenhagytad! – vádolom meg.
- Miért mindig ide lyukadunk ki? Hm? Szerinted volt
választásom? Szerinted, ha tehettem volna, nem mentettem volna meg?
- Miért kellett belerángatnod a mocskos ügyeidbe? Ezen a
helyen is csak egy újabb drogkereskedőt kinyomozol, majd miután végeztél vele
ismét költözünk.
- Fogalmad sincs róla milyen hely ez! A legnagyobb dílerek
városa, Harry!
- És majd most én fogok következni? Engem fogsz a halálba
lökni, csakhogy teljesítsd a munkádat? – mormolom durván a szavakat, látom,
hogy apám türelme kezd elfogyni, de végül csak annyit mond.
- Szeretném, ha vigyáznál magadra – sóhajtja, feladva ezzel
vitánkat.
- Én is sok mindent szeretnék – zárom le a témát, kissé
büszkén fordulok az ablak felé tudva, enyém volt az utolsó szó. Némán, még mindig dühben fortyogva nézelődök
szét, már látom a város határát, majd a táblát. Teesdale. Házak jelennek meg, előtte idős párokkal, akik élvezik a
nyár első perceit.
- Itt mindenki ilyen öreg? – mormolom, választ várva nézek
apám felé, aki elmosolyodik.
- Békés környéket akartam, hát megkaptam – mosolyog,
duzzogva húzódom lejjebb az ülésemen, a biztonsági övet kikapcsolom, mire apám megcsóválja
a fejét.
- Nem – mondom gyorsan, mielőtt megszólalhatna. Apák, és az ő túlzott féltésük –
forgatom meg szemeimet a gondolatra.
- Megjöttünk – mosolyodik el, én pedig sértődötten fordulok
el tőle. Kiszáll a kocsiból, hangosan köszön a szomszédnak, szemeimet
megforgatom kedvességére. Percekig csendben ülök az ülésen, fittyet hányva apám
hívó szavaira, mellyel arra ösztönöz, hogy szálljak ki. Akaratlanul jutnak
eszembe az emlékek anyáról, és arról, mit gondolhat most. Megjelenik előttem
gyönyörű göndör haja, kék szeme, arcán lévő gödröcskéi, melyeket én is
megörökölhettem. Az arcomhoz nyúlok, felrémlik érintése, egy kósza könnycsepp
hagyja el a szememet. Dühösen törlöm le, pillanatnyi gyengeségemet eltemetem
magamban, megkeményítem szívem. Hirtelen minden mérgem felgyülemlik, amiért
apám a hibás, úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhetek. Az ajtót becsapom
magam után, ahogy kiszállok az autóból, összehúzott szemekkel pásztázom a
környéket. A költöztetők pakolnak, nagy nyüzsgés van az udvaron, miközben
kiabálnak, hogy „Ez nem jó”, satöbbi. Viszont hirtelen olyan érzésem támad,
mintha figyelnének. Kissé paranoiásan kapkodom a fejem össze-vissza, végül
tekintetem megállapodik a szomszéd ház egyik emeleti ablakán. Egy gyönyörű lány
néz le rám, arcvonásaim ellágyulnak, ahogy felé tekintek, tudja, hogy
lebuktattam. Felé intek, elcsodálkozom, hogy jelenléte egy pillanat alatt
nyugtatott meg, valami furcsa ok miatt a szívem gyorsabban ver. A levegő
megváltozik, és esküdni mernék, a nap is fényesebben süt, miközben Őt nézem.
Úgy vigyorgok, mint még soha az elmúlt időszakban, amióta megtudtam, hogy anya
meghalt. Az ismeretlen lányra kacsintok, a lányok által olyannyira szeretett
díjnyertes mosolyomat megvillantom, ami ismét sikert ér el, hiszen kezeibe
temeti arcát. Szégyenlős – gondolom,
kissé megrázom a fejem a tényre, de apám hangja – mellyel engem hív – egy pillanat
alatt szakít ki a gondolataimból. Elindulok a ház felé, a vállam felett még
visszanézek a lányra, aki még mindig engem vizslat. Szégyenlősen int, mosolyom
még jobban kiszélesedik, majd eltűnök a ház falai közt, de egész nap nem tudom
kiverni a szomszéd lányt a fejemből.
Az órák szokatlanul gyorsan telnek, a csomagok viszont még
mindig nem fogytak el, és arra leszek figyelmes, hogy hajnalok hajnalán egy
doboz tetején ébredek. Kényelmetlenül mozgolódok, elzsibbadt végtagjaimat
megmozgatom, ujjaimat kissé megtördelem, számat egy hatalmas ásítás hagyja el. A
konyha felé igyekszem, borzos hajamat még jobban széttúrom, amikor kinézek az
ablakon, különös mocorgásra leszek figyelmes. Az órára nézek, kétszer nézem meg
az időt, hiszen nem vagyok biztos, hogy jól látok. 5:30. Furcsa zajok ütik meg fülem, értetlenül tekintek ismét ki az
üvegen, nem tudom elképzelni hogy a csudába létezik olyan ember, aki ilyenkor
még nem az igazak álmát alussza. Aztán meglátom Őt. Gyönyörű fekete haja
lófarokba van kötve, fekete leggingset visel, egy fehér pulcsival. Fülesét a
kezében tartja, míg a telefonjával bajlódik, én pedig kapva kapok az alkalmon,
hogy beszélni tudjak vele egy pár szót. Csapot-papot otthagyva rohanok a
bejárat felé, feltépem az ajtót, hevesen verő szívemet próbálom lenyugtatni, és
úgy tenni, mintha én lennék a leglazább srác a világon.
- Szia – köszönök rá nyugodtságot színlelve, noha tenyerem
izzad az idegességtől. Kissé meglepődöm, hogy a hangom mennyire mély, és azt
hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Összerezzen emiatt, felém kapja tekintetét,
szinte azonnal elveszek a fekete szemekben, melyekkel rám néz. Hormonjaimnak
nem tudok parancsolni, ahogy a szívemnek sem, ami épp ki akar szakadni a
mellkasomból. Kínosan néz fel rám, én pedig értetlenül nézek le rá. Hirtelen
elfordul, nem tudok magamnak parancsolni, ujjaimat csuklója köré csavarom. –
Hé! Hozzád beszélek – közlöm vele durván, magyarázatot követelve nézek rá.
Tegnap még másképp viselkedett.
- Sajnálom! A szüleim megtiltották, hogy veled beszéljek –
szólal fel mesébe illő hangján, egy pillanatra fel sem fogom szavait, míg végül
el nem jut tudatomig, és egy jóleső nevetés hagyja el torkomat. Hitetlenül
pillantok rá, hiszen rengeteg kamu dumát hallottam már, de ez túllőtt mindenen.
Amikor látom az arcán, hogy halálosan komolyan gondolja, arcom elkomorodik, de
már késő. Kirántja kezét szorításomból, és a távolság köztünk egyre inkább nő,
míg el nem tűnik a látókörömből. Csalódottan nézem a kihalt utcát, dühösen
trappolok be a házba, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Mérgelődök,
hiszen rengeteg lánnyal volt már dolgom, nem tagadom, és közülük utasított
vissza már néhány, de Ő valamiért nem tartozik a többiekbe. Miatta valami mást
érzek, amit nem tudok behatárolni. Viszont most egyetlen ép gondolat
fogalmazódik meg bennem: Menjen a fenébe!
3 hónappal később
Dulakodás, sírás, egy autó fékcsikorgása, és egy összetört,
gyönyörű lány a karjaimban. Fel sem fogtam az eseményeket, hiszen csak jöttek
egymás után, és én nem tudtam ellenük mit tenni. Viszont most pontosan tudom,
mi történik. A lány, akit nemrég még tiszta szívemből gyűlöltem – azóta a
bizonyos nap óta, amikor faképnél hagyott – , most itt ül a karjaimban,
ujjaival szorosan kapaszkodik pólómba, miközben zokog. A hátát simogatom,
próbálom megnyugtatni, és beszédre ösztönözni, mindhiába. Csak eltorzult
hangfoszlányok hagyják el gyönyörű ajkait, amikből én egy kukkot sem értek.
Percek, talán órák telnek el, mióta felhoztam a szobájába. Azóta a karjaimban
remeg, nem enged el, én pedig próbálom testemmel felmelegíteni áthűlt testét.
Tudom, hogy fel kéne állnom a földről, és az ágyába vinni, betakarni, hogy ne
legyen semmi baja, mégsem megy. Egyszerűen nem engedi, hogy megmozduljak, így kezemmel
dörzsölöm meg jéghideg testét. Hátammal a falnak támaszkodom, hangos sóhaj
hagyja el torkomat, tudom, hogy az lenne a legkönnyebb, ha itt hagynám a saját
nyomorában, viszont nem vagyok rá képes. Ujjaimmal lábához érek, próbálok nem
törődni a ténnyel, mennyire kevés ruha takarja Őt, de nem megy. Érzem, hogy itt
a határ, amit meg kell húznom, és minden erőmet összeszedve próbálok lábra
állni. Egyik karomat combja alá csúsztatom, míg másikkal hátát tartom, a
felállás nehezebben megy, mint vártam. Kissé elvesztem egyensúlyom, érzem
kicsúszni kezeim közül Őt, erősebben tartom magamhoz, miközben az ágy felé
megyünk. Elmosolyodom, amikor észreveszem, hogy szempillái alatt engem néz,
mocorgásával felhagy, hallom, hogy légzése ismét csillapodik.
- Hány éves vagy? – kérdezi hirtelen, hangja berekedt a
sírástól, de tisztán hallom a szavakat.
- Tizenhat – válaszolok halkan, összezavar a viselkedése.
- Én is – suttogja, arcát ismét a mellkasomba temeti, erősen
kapaszkodik, ahogy leteszem az ágyára. – Elmész? – kérdezi gyorsan, amikor
kibogozom Őt karjaim közül, és egy kicsit hátrébb lépek.
- Szeretnéd? – ujjaim tarkómra csúsznak, ideges vagyok a
válasza miatt, pedig nem kéne érdekelnie. Három hónap alatt sikerült
megkeményítenem a szívem iránta, és nem akarom, hogy percek alatt ledöntse a
falakat, melyeket magam köré építettem. Mégis reménykedem abban, hogy
marasztalásra bír. Megrázza a fejét, gyengéden megüti maga mellett a helyet a
hatalmas ágyon, én pedig ledobva cipőimet mellé fészkelődök. Közelebb bújik
hozzám, akaratlanul mosolyodom el.
- Elmondod mi történt? – simítok végig hosszú haján, feje
tetejére egy lágy csókot nyomok, bár magam sem tudom miért. Meglep a
viselkedésem, sosem törődtem senkivel anyán kívül, és a gondolatra ismét
elszorul a szívem.
- Megbízhatok benned? – megköszörüli torkát, elmosolyodom,
amikor rekedten felszólal.Tétován bólintok, angyali hangja miatt képtelen
vagyok bármit is mondani. – Nem fogsz elhagyni? – teszi fel újabb kérdését, és
noha tudom, ilyet nem lehetne mondani, a józan eszemet felváltja a szívem, majd
kimondom azt a szót, amit sosem szabadott volna.
- Soha.
Ez jujj...ez csodas *--*
VálaszTörlésiszonyatosan tetszik :))
Olyan edes...anmyira cuki es egy pjcit romantikjs resz.eszmeletlenul fogalmazol.
csodas,gratulalok. Igazi irono lehetne beloled. :)
Puszi domi ♥
Örülök, hogy tetszik!:) Nos, még attól messze állok, hogy írónő lehessek, de nagyon köszönöm. El sem hiszed mennyire jól esik!:)xx
TörlésGyönyörű lett !!! Komolyan elképeztő !! Imádom ! Nagyon nagyon jól irsz ! :') Csak így tovabb <3
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik, és köszönöm!:)xx
TörlésSzia, csak egyet tudok érteni az előző hozzászólóval: elképesztő! Végre találtam egy jó és érdekes blogot, olyat, amilyent Isten tudja mióta keresek! Mindegyik történetedet olvastam/ olvasom és én csak szeretném megköszönni, hogy ebbe is belekezdtél! <3
VálaszTörlésSzia!:) Nagyon örülök, hogy tetszik, minden egyes szavadért hálás köszönet! El sem hiszed mennyire jól esik, és én köszönöm, hogy olvasod!:)xx
Törlés