2014. november 9.

Tizennegyedik

Drága olvasóim! Ismét nem győzök elégszer bocsánatot kérni, de a héten is minden nap írtunk, feleltünk valamiből, kötelezőket olvastam, és a többi. Szellemileg teljesen lefárasztottak a hetek, így a laptopom közelébe sem mentem, csak ha nagyon muszáj volt. Miután feltettem anno az új részt, elkezdtem rögtön írni ezt a fejezetet, és félig meg is csináltam, de utána sehogysem tudtam a végére érni, csak ma. Sajnálom, hogyha csalódást okozok azzal, hogy ennyire szabálytalanul, ritkán jönnek a részek, de sajnos nem tudok mit tenni. Az időmet képtelen vagyok beosztani, borzalmas az anyagmennyiség, amit a tanárok leadnak, és követelnek. Tavaly év végén szinte semmiből nem fejeztük be a témakört, így most el vagyunk csúszva, és brutális tempóval haladunk. Remélem megértitek!
A részekről: megpróbálom tartani a heti egy részt, de mint látszik, legtöbbször kéthetente hozom. Annyit ígérhetek, hogy amikor időm lesz, írni fogom, és majd meglátjuk a jövőben mi fog kisülni belőle. Gondolkodtam, hogy egy ideig szüneteltetni fogom a blogot, de az ötletről "lemondtam", mert nem szeretném félbehagyni ezt az egészet. Szóval szeretném a türelmeteket kérni, remélem meg fogok tudni küzdeni ezzel a "gonddal".
Nem is szaporítom tovább a szót, remélem tetszeni fog ez a rész, bár egy kicsit rövidebb lett a megszokottnál. Köszönöm a 35 rendszeres olvasót, a pipákat az előző fejezethez, és a kommenteket Mirinek és LisBeth-nek!:)xx

Millió puszi, Essie


Reggel fáradtan tévedek be az osztályterembe, nem sokat aludtam. Egyik legszörnyűbb éjszakámon voltam túl, amin a késő esti vihar sem segített különösképpen. A lépteim bizonytalanok, a csuklómon lévő karórára tekintetek, ami jelzi, két perc múlva becsengő. Szemeimmel a termet pásztázom, íriszeim összeakadnak egy kék szempárral. Még mindig élénken él bennem a tegnap esti beszélgetés, mely annyi kérdést hagyott maga után, főleg anyával kapcsolatban. Miért keveri bele Martint? Miért kutakodik utánam? – csak két kérdés az ezernyi közül, melyek nem hagynak nyugodni. Mégis mindig ugyanoda lyukadok ki. Beszélnem kell Harryvel. Tekintetemet rá vezetem, elmosolyodik, amikor pillantásunk összeakad, várakozóan néz rám, nem érti, miért nem megyek oda hozzá. Martin felvonja a szemöldökét, jelentőségteljes pillantásokkal illet, majd öntelt vigyorra húzódik a szája. Nem akarok Harry mellé ülni, gyorsan körbenézek a teremben, de az egyetlen üres hely csak mellette van, így nem tehetek mást. Elsétálok mellette, Martin szemeit magamon érzem, míg Harry felém fordul.
– Valami baj van? – nem válaszolok, táskámból kiveszem a könyveket, várom a csengőt, de Harry nem hagyja annyiban. Kezét a kezemre teszi, érzem, ahogy testtartása megfeszül, mielőtt újra megszólalna. – Cora, mondd el! – hangja erélyesebb, tisztán kihallatszik belőle a düh. Hihetetlen, milyen könnyen fel lehet bosszantani.
– Csak ne itt, rendben? – suttogom, akaratlanul nézek Martin felé, aki abban a pillanatban elfordítja fejét, úgy tesz, mintha eddig nem minket nézett volna.
– Mi a szart csinált? – kérdezi feszülten.
– Csak… Csak ne itt és most beszéljünk, oké? – hangom idegesen cseng, kezemet a számhoz emelem, azonban mielőtt ismét elkezdhetném a körmömet rágni, Harry megállít. Kezemet kezébe veszi, észrevétlenül cirógatja meg a pad alatt. Lusta köröket rajzol rá még akkor is, amikor a tanár belép az ajtón, és e kis gesztus egy pillanatra mosolyt csal arcomra. Az óra többi részében azonban feszülten ülök, tekintetemet le sem veszem a füzetről, amibe jegyzetelek. Harry próbálja magára terelni a figyelmemet, de egyszerűen képtelen vagyok ránézni. Térdével folyamatosan az enyémhez ér, kezével észrevétlenül simít végig karomon, de akkor sem nézek fel rá. Mindössze az órára pillantok fel egy idő után, és abban a pillanatban megváltásként hangzik fel a csengőszó. Cuccaimat gyorsan összedobom, és magam mögött hagyva a termet rohanok a következő órámra. Nem érdekel Harry, aki utánam szól, sem Martin, aki megpróbálja a kezem elkapni. Csak egyedül akarok lenni ma, és gondolkodni. Mindössze időre van szükségem.

A harmadik óráról is kicsengetnek, mindenki az ebédlőbe vonul a nagyszünetre, míg én a szekrényemben matatok. A zajongás már elhalt a folyosón, már csak pár diák pakol a szekrényében, de ők is hamar eltűnnek, így egyedül maradok. Nagy erővel csapom be a szekrényajtót, összerezzenek, amikor mögötte egy alak jelenik meg. Zöld szemeivel engem vizslat, mielőtt bármit is mondhatnék ujjait csuklóm köré fonja, és szó szerint magával rángat. Próbálom hosszú lépteivel felvenni a ritmust, mindhiába. Idegesen állok meg, kezeimet kirángatom az övéi közül, kérdőre akarom vonni, de nem teszem. Pillantása elhallgattat, kezeivel felém nyúl, és egyszerűen a vállára dob.
– Harry, tegyél le! –ütögetem a hátát felháborodottan, fogalmam sincs honnan jött ez az egész neki, de gyűlölöm, hogy megpróbál uralkodni rajtam. Gyűlölöm a férfiak fizikai erejét, melyet mindig fitogtatnak. Miután befordul egy másik folyosóra, feladom a küzdelmet, és egyszerűen hagyom, hogy azt tegyen, amit akar. Már nem kérdőjelezem meg, nem szólok egy árva szót sem, csak egy beletörődött sóhaj hagyja el ajkaimat. Ismerős ajtót tár fel előttem, rövid időn belül a takarítószertárban találom magam. A helyet megvilágítja a folyosóról beszűrődő fény, de azonnal elsötétedik, amikor Harry bezárja az ajtót. Csak körvonalak rajzolódnak ki, nagy léptekkel szeli át a kettőnk közti távolságot, magához von, ajkait enyéimre nyomja. Mindössze egy ártatlan csókot lop tőlem, fogaival meghúzza alsó ajkam, nyöszörgés szalad ki számon.
­­ – Mondd el! – követeli, nem húzódik el, leheletünk keveredik a közelsége miatt, miközben magamon érzem gyönyörű íriszeit. Nem válaszolok, és emiatt feszülten fújja ki a bent tartott levegőt. Kezeivel megragadja a combom, hatalmas tenyerét a fenekemre vezeti. Könnyedén emel fel, lábaim automatikusan a dereka köré fonódnak, karjaimmal nyakába kapaszkodom, hátrál, hátam rövid pillanatokon belül a falhoz ér.
– Mi bajod, Harry? – nem értem a tetteit, a domináns viselkedése egészen új számomra.
– Ezt kérdezed? Mi a fene ez az egész Millerrel? Egész nap nem szólsz hozzám, az iskola arról beszél, hogy összevesztünk. Mert három rohadt óráig még csak a közeledbe sem mehettem. Ezért mindenki úgy gondolja, hogy ha már nekem megvoltál, bárkinek meglehetsz.
– Mi van? – vágok idegesen közben.
– Azt hiszik meghúztalak, és utána dobtalak, ezért nem beszélünk már. Kérdezték, hogy milyen voltál. Fel tudod fogni, mennyire feldühítettek? – markol erősebben combomba, felszisszenek a fájdalomra, ő pedig azonnal lazít tartásán.
– Ne foglalkozz velük, Harry. A barátaidnak itt kifogy az agyi kapacitásuk. Kérlek, emiatt ne húzd fel magad ... – suttogom, sóhajtva bólint, szinte érzem, ahogy egy kissé ellazul. - Tegnap este Martinék jöttek vacsorára … – kezdek bele suttogva, ezzel gyorsan témát váltva. – Annyi mindent mondott. Anya Őt állította ránk. Ezt fel tudod fogni? Nem aludtam semmit éjszaka, fogalmam sincs, mit gondoljak. Harry, eltöprengtem a dolgokon. Üzleti vacsora volt, és Martin kiröhögött, mert nem tudom, mivel üzletel apa. Minden olyan zavaros, Harry. Azt mondta Martin, hogy veszélyes vagy, és anyáék sem engednek a közeledbe. Mindenki úgy gondolja, hogy átversz. Érzem, hogy titkolsz valamit, én mégis megbízom benned. Nem értem ezt az egészet … – mormolom végül, hangomban felmerül a kétségbeesés, Harry testtartása megfeszül.
– Cora, én el szeretném neked mondani, de egyelőre nem tehetem. Annyit mondhatok, hogy bennem megbízhatsz – keserű mosolyra húzódnak ajkaim. Bizalom. – Ne foglalkozz a szüleiddel, csak hallgass rám, oké? Meg akarlak védeni, és ehhez az kell, hogy tényleg engedelmeskedj. Az életemnél is jobban szeretlek, de most minden olyan bonyolult. Csak hétvégéig kérek egy kis haladékot, rendben? Ha a szüleid elutaznak … – nem fejezi be a mondatot, megszólal a jelzőcsengő, ami véget vet a pillanatnak. Öt percünk maradt. – Tőlem meg fogod kapni a válaszokat, de meg kell ígérned, hogy mellettem maradsz – minden egyes szóval közelebb hajol, mígnem ajkainkat már csak egy hajszál választja el. Bólintok, és hagyom, hogy megcsókoljon. Nyelve azonnal utat tör magának, elmélyíti a csókot, olyan, mintha ezzel minden gondolatot elűzne. Megszűnik a világ körülöttünk, úgy érzem, csak mi létezünk, és azt kívánom, bárcsak ez így maradna az örökkévalóságig.
– Két nap, Kicsim – suttogja elhúzódva tőlem, gyengéden ereszt le a földre, egy pillanatra elvesztem egyensúlyomat, Harry pedig erősen ölel magához. – Minden rendben lesz – győzköd, mellkasába temetem arcomat, és egy gyengéd puszit nyomok rá. – Szeretlek.
– Valami furcsa oknál fogva én is, Hazz. Remélem nem az volt életem legnagyobb hülyesége, hogy beléd szerettem – mondom ki hangosan gondolataimat, elpirulok, amikor gödröcskés vigyorra húzza száját, majd elkomolyodik.
– Csináltam hülyeségeket, Cora, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg hibát elkövettem. Tudom, hogy sokszor megbántottalak, néha túlreagáltam dolgokat, vagy éppen elvicceltem. Rengeteg hülyeséget mondtam, és komolytalan voltam. És hiszem, hogy ezek nem csak egyszeri alkalmak voltak, valószínűleg többször is el fogom követni őket, persze legtöbb esetben nem szándékosan. De bármikor, ha azt mondom, hogy szeretlek, és hogy megbízhatsz bennem, akkor azt el kell hinned. Komolyan gondolom, amikor azt mondom, hogy egy nap feleségül foglak venni, és azt is, hogy Tőled szeretnék gyerekeket. Több tucatnyit is akár. Veled akarok lenni az örökkévalóságig, és azon túl. Nem hagyom, hogy elválasszanak Tőled, mert abba bele őrülnék. Hozzám tartozol, és tudom, hogy nélküled csak fél ember lennék. Szükségem van Rád, hiszen miattad jobb ember lettem. Bár azt nem tudom, mikor váltam ilyen nyálas idiótává, mindössze azt tudom biztosra, hogy ez itt – húzza a kezemet szívére –, érted dobog. Nem hagyom, hogy csalódj bennem. Nem okoznék neked szándékosan fájdalmat – vallomása váratlanul ér, még sosem öntötte ki ilyen nyíltan a szívét, mindössze elmosolyodok, és szája sarkába egy apró puszit nyomok.
– Menjünk, elkésünk – amint kimondom a szavakat, abban a pillanatban megszólal a becsengő. Harry felkuncog, ahogy sietve veszem fel a leejtett táskám, majd az ajtóhoz futok, az erős fény miatt muszáj pislognom, de amint teljesen kitisztul a látásom, máris a kihalt folyosón rohanok, nyomomban Harryvel. Kezem után nyúl, kicsit megelőz, vigyorogva húz maga után, kezében a hátizsákját tartja, míg én vállamon igazítom meg az enyémet. Ujjainkat összekulcsolja, a folyosóra befordulva meglátjuk Mrs. Reynolds-ot, aki egy pillanatra felénk kapja a tekintetét, majd nevetve megrázza a fejét közeledő alakunkat figyelve.
– Gyerünk gyerekek, nem érünk rá egész nap – ártatlan pillantással nézünk felé, ő azonban nem szól semmit. Beenged maga elé, Harry azonban megáll az ajtóban, és udvariasan tartja történelemtanárunknak, aki elfogadja gesztusát. Boldogan keresem meg a helyemet, nem foglalkozom Martin megvető pillantásával, sem a többi diákkal, akik egymást közt sutyorognak. Mindössze Harryvel, aki tekintetét rajtam tartja, ezzel elfeledtetve velem, hogy mások is lennének rajtunk kívül. Ismét csak mi ketten létezünk, ujjaink összekulcsolódnak a pad alatt miután leül mellém, és úgy érzem, bármi probléma is közelít felénk, együtt, közös erővel minden veszélyt el tudunk hárítani.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jo lett!imadom ahogy irsz!cukik voltak a vegen:))

    VálaszTörlés
  2. Úr Isten! Annyira imádom!!! <3 Harry eszméletlen édes volt a szívkiöntéssel. Fhuu már kiváncsi vagyok mibe van benne Harry :$ bár a blog elején volt egy kis sztori ami sejteti... Na szóval sies drágám!! <3 És semmi baj, ha késel, megértjük :* . Nekem is csak most volt időm elolvadni ez is a +1 lyukas óra miat.... szóval hajrá! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik, remélem nem fogok csalódást okozni!:) Sietek, bár nem ígérek semmit. Ha most nem alszok be, akkor elkezdem írni a részt és hétvégén befejezem!:)xx

      Törlés